Nem terveztem korán indulni, nagyjából 8 óra körül. Nyugodtan megreggeliztem és összekészítettem az aznapi cuccomat. Mivel most 2 éjszakát töltöttem ugyanott, így nem kellett az egész csomagomat magammal vinnem. A tetőtéri ablakot kinyitva a levegő meglehetősen hidegnek tűnt, ezért úgy gondoltam, hogy a dzsekimre mindenképpen szükségem lesz. Ha már melegebb az idő, elrakom a táskába.

Aggódtam a szél miatt. Már tegnap is küzdöttem vele kicsit, de mára erősebb szelet jeleztek az időjárás appok és honlapok, ráadásul pont szemből (észak-nyugat). A helyzetemet nem könnyítette meg, hogy reggel elkezdett fájni a hasam és a derekam (női okok). Majd csak lesz valahogy, gondoltam.

Mire lementem a bringához, már egész jó volt a hőmérséklet... Szélcsendes helyen. Szállásadóm elmondta, hogy merre induljak, aztán csak menjek egyenesen, kövessem a jelzést. És tényleg! Akárcsak idáig, az Eurovelo 6 (röviden: EV6) kerékpáros útvonalon könnyű helyzetben van a túrázó, minden nagyon jól ki van táblázva, fel van festve.

A szél valóban erős volt, főleg miután elhagytam Mosonmagyaróvárat és nyílt terepre értem. Azt ugyan nem lehet mondani, hogy olyan lett volna, mintha helyben tekernék, de lassan haladtam. Baloldalon közel s távol szélturbinák lapátjai forogtak. És vajon merre néztek? Hát persze, amerre én haladtam... Egyszercsak egy út futott keresztbe. A tábla szerint Bezenye-Paprét felé vezetett, a hossza 1 km. Épp elhagytam, amikor balról egy kisebb fás sávhoz értem. Ennek rögtön az elején egy kerékpárt láttam elfektetve. Nem közvetlenül a kerékpárút mellett, hanem 1-2 méterrel beljebb. Átsuhant az agyamon, hogy vajon miért lehet ott. Lehet, hogy valakit baleset ért vagy valami bűncselekmény, esetleg ellopták, de itt mégis megszabadultak a bringától? Hívjam a rendőrséget? Á, túlzás lenne... Vagy mégsem? Tekertem tovább. Aztán kicsit arrébb megláttam egy bokrot, amit tojásfává alakítottak. Mosolyra húzódott a szám. Na, itt megállok, lefényképezem. A lelkiismeretem azonban csak nem engedett. Nyomta, nyomta, hogy értesítsem a rendőrséget. A másik énem pedig azt mondogatta, hogy hülyeség az egész, csak kinevetnének. És persze eszembe jutott Erika esete, aki nagyjából 11 hónappal ezelőtt hazafelé tartott, amikor egy autó elütötte és cserben hagyta. Erika és a kerékpárja az úttól arrébb hevert. Erika rengeteg sérülést szerzett. Sok csontja eltörött, tüdeje, veséje sérült és mivel senki sem vette észre, egy hideg, esős áprilisi éjszakát töltött a szabadban. Talán az életét is csak annak köszönheti, hogy másnap reggel egy munkásokat szállító autóból észrevették a kerékpárját, majd őt magát is. Műtétek vártak rá és volt idő, amikor mesterséges kómába kellett tenni, annyira rosszabbodott az állapota. Ez Szlovákiában történt, Erika magyar, helyi keretek között sokat próbált tenni a kerékpározás népszerűsítéséért és a magyarországi Bátor Tábor Alapítvány aktív önkéntese is. Szlovák bringások szerveztek felvonulást Érsekújváron, melynek útvonala érintette a kórházat is, ahol Erikát kezelték. Barátai, köztük Bujna Zoltán a szlovákiai Komáromból (Komarno, Révkomárom, Észak-Komárom) szerveztek egy közös tekerést Érsekújvárra és vissza. Így szereztem tudomást én is az egészről. Bár aznap lett volna egy csoportos bringás túra, amin eredetileg részt vettem volna, úgy éreztem, Erikáé egy fontos ügy. Közben találtam még két társat, akikkel az út elején, a Kelenföldi pályaudvaron találkoztam először, de akiknek személyében nagyon jó emberekre leltem. Voltak megható pillanatok. Az elsőt akkor éreztem, amikor a  komáromi gyülekezőpontra sorban jöttek a bringások, egyedül vagy társakkal, és kiderült, hogy páran érkeztek a Bátor Tábor Alapítványtól is. Ekkor derült ki számomra, hogy Erika a szervezet régóta tevékenykedő önkéntese. Aztán útközben megálltunk a Kenzel kerékpárgyár mellett, ahol Bujna Zoli elmondta, itt ismerte meg Erikát. Az Érsekújváron elhangzott felszólalásokból túl sokat nem értettem, csak Zolié volt magyarul, de nagy volt a tömeg. Aztán elkezdődött a felvonulás, melynek végállomása a kórház volt. Ott pedig mindenki biztatólag tapsolt, csengetett, hogy ezzel is kifejezzük Erikának az együttérzésünket, támogatásunkat. Nagy erőre volt szüksége a gyógyuláshoz és a rehabilitációhoz. Most február legvégén Zolitól tudtam meg, hogy sajnos Erika minden befektetett munkája ellenére nem tökéletes a rehabilitációja, a sérülések nem gyógyultak tökéletesen és újabb műtétre van szükség.

Szóval mindez ott járt a fejemben, és talán a fentiek után érthető, hogy miért nem tudtam továbbmenni, hogy miért mentem vissza szétnézni. Visszagurultam hát a kerékpárhoz. Egy régebbi típusú, egysebességes, kontrás, dinamós, női vázas kerékpár volt, meglehetősen tiszta állapotban. Talán még az enyémnél is tisztább volt, noha Merit a túra előtt pár héttel mostam le és a házunkban egy edzőgörgőn használtam. A talált bringán csupán a markolat vége volt kicsit saras. Egyértelműen nem úgy nézett ki, mint ami napok vagy hetek óta ott hever. Anélkül, hogy a fás részre különösebben bementem volna, óvatosan körülnéztem, hallgatóztam, hogy nem látok vagy hallok-e valakit, de semmi. Most akkor értesítsem a rendőrséget vagy az továbbra is túlzás lenne? Végül úgy döntöttem, hogy értesítem. Direkt a 107-et, azaz a rendőrséget hívtam, nem a 112-t, de a vonal végén lévő hölggyel folytatott beszélgetés alapján valószínűleg mégis a 112-höz futott be a hívás. A hölgy abszolút komolyan vett. Mikor tisztáztuk, hogy pontosan hol vagyok (már amennyire ezt én útjelzések és tereptárgyak alapján meg tudtam adni egy számomra ismeretlen helyről) és hogy sérültet, vérnyomokat nem látok, a kerékpárról kért információt. Úgy zártuk a beszélgetést, hogy a bejelentést továbbítja a rendőrség felé. Biztos vagyok benne, hogy ha tavaly nem ismerem meg Erika történtét, ezen a napon minden másképp alakul. Talán most is van, aki azt gondolja, butaság volt bejelenteni. Lehetséges. Így viszont a lelkiismeretem tiszta. Ha csak azt érem el, hogy valakihez visszakerül a bringája (feltéve, hogy a rendőrség egyáltalán foglalkozott az üggyel), már megérte.

Folytattam utamat. Egy kis kápolnára lettem figyelmes. A kerékpárút mellett pihenőhely, attól több tíz méterre pedig ott a kápolna. Egy amerikai bűnügyi sorozatban láttam egy trükköt. A főszereplőknek egy lesötétített ablakú autó utasterébe kellett volna benézni, de a napfényt kézzel takarva is nehéz kivenni, ami bent van. Ekkor a férfi főszereplő megosztotta a trükköt hölgy társával, és velünk, nézőkkel: elég a telefon kameráját közvetlenül az üvegre tenni és máris látható, hogy mi van a másik oldalon. Kipróbáltam és szuperül működött! Az üveg ugyan kívülről koszos és pókhálós volt, a fotó jól sikerült (lásd: képek).

Bezenye következett. A főutcán haladva kellemes, rendezett településnek tűnt. A templom előtti téren világháborús emlékmű, a templom bejáratától jobbra, a homlokzaton pedig Szent Flórián szobra. A közelben Boldog Apor Vilmosra emlékezik egy oszlop. A rajta lévő felirat szerint a katolikus vértanú püspök Bezenyén bérmált.

A következő település már a határmenti Rajka. Számomra eddig ez csak egy név volt, ami a hírekből és az Útinformból volt ismerős, és a legtöbbször arról hallottam, hogy az átkelőnél épp milyen hosszú a kocsisor. A korábban említett "látnivalók listáján" több épület, helyszín is szerepelt, de odafelé nem álltam meg, mert Pozsonyig szerettem volna eljutni. Majd visszafelé, gondoltam, úgyhogy követtem az útvonalat, ami egy erdős részen vezetett át, majd pedig vízpartra, egyfajta csatorna közelébe ért az ember. Itt van egy zsilip (Trianoni zsilip), amit megnéztem, aztán visszatértem az EV6-hoz és azon haladtam tovább. A szél továbbra is erősen fújt, kellemetlen volt a hasam és a derekam is, így kezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy mégsem tekerek el Pozsonyig, inkább visszafordulok. De előbb még mindenképpen meg szerettem volna nézni a szlovák vízerőműt, amiről mosonmagyaróvári ismerősöm, Gábor beszélt, úgyhogy Dunacsún (szlovák neve: Čunovo) közelében, a gát mentén üzemelő büfénél letértem jobbra. A Duna itt hihetetlenül széles. Szerintem még sehol sem láttam ennyire szélesnek. Az erőmű után tettem egy kört a Dunacsún Vízi Sport Centrum (Divonká Voda) parkolójában, majd tovább, míg elértem a Danubiana Meulensteen Art Museum (modern művészeti múzeum) parkolóját, ahol megpihentem és megebédeltem... kb. 11 óra volt. Gondoltam, hogy esetleg bemegyek a múzeumba, de már az előtte elhelyezett alkotások sem tetszettek, így inkább kihagytam.

Útközben meghoztam a döntést: visszafordulok. A parkolóban megpróbáltam egy különleges fotót készíteni magamról és társaimról, Meriről (bringa) és Barnabásról (játékmackó). A szél miatt a földre tett telefon mindig el akart dőlni. Ha kitámasztottam, akkor meg a támaszték lógott bele a képbe, plusz izgultam, hogy egy érkező autó nehogy áthajtson a mobilon. Szerencsére a telefonomnak nem lett baja, de ha valaki ezt az egészet kívülről lefilmezte volna, majd felgyorsítja, az eredmény egy Benny Hill Show jelenet... főleg azzal a tipikus zenével. 😆 

Nagyon szerettem volna Kofolát inni (egyfajta szlovák kóla, megosztó ízvilággal, viszont nekem bejön), de sem Komáromnál nem tekertem át a szlovák oldalra, sem itt nem jutottam el szlovák élelmiszerboltig. Gondoltam, hogy majd a büfében biztosan lesz. Pisilnem is kellett (ilyen "női időszakban" a szokásosnál többször is), úgyhogy az első az volt, hogy megkerestem a vécét. Az ajtaján lévő felirat szerint a kulcs a büfében van. Szuper, mert eurót elfelejtettem hozni. Úgy gondoltam, hogy majd bankkártyával fizetek... De vajon a vécéért egy büfében lehet? Mindegy, valahogy majd csak lesz. Mivel épphogy átléptem a magyar-szlovák határt, gondoltam, simán lehet, hogy a két büfés srác közül az egyik magyar vagy tud magyarul, ezért a "szia, beszélsz magyarul?" kérdéssel indítottam. Azt a lenéző tekintetet nem tudom leírni, ami rám szegeződött. "English", jött az egykedvű válasz. Hát angolra váltottam, nem okozott különösebb problémát. Megkérdezem, hogy lehet-e kártyával fizetni. Lehetett. Van-e üveges Kofola? Nincs, csak kóla. És szeretném használni a vécét. Megkaptam a kulcsot. Kártyával szerettem volna fizetni, nem kellett. Dolgom végeztével visszavittem a kulcsot, de épp nem volt ott büfés, csak vendég. Egy ideig vártam, aztán letettem a kulcsot és elmentem. Azért míg a bringánál bogarásztam, figyeltem, hogy a vásárló hölgy elvitte a vécé kulcsát. Szóltam a büfés srácnak, hogy odatettem a kulcsot, de már más elvitte. A srác bólintással tudomásul vette. 

Gábor említette, hogy a "csatorna" felett relatíve gyakran vannak kis hidak, így a gát és az EV6 aszfaltos útvonala között könnyen lehet váltogatni, mindkettő egy irányba megy. Gondoltam, ha az eredeti úticélig végül nem is megyek el, legalább az első ilyen hídig igen. Látszott a közelben egy, nem kellett sokat tekerni. Kicsit reménykedtem abban, hogy meggondolom magam a feladással kapcsolatban. Talán az érzékelteti a viszonyokat, hogy a gáton ugyan elment mellettem két bringás országútival (nyilván hobbisták, mint én), de alig voltak gyorsabbak nálam. Normál esetben ők már rég tovatűntek volna. Büszke voltam magamra. Volt egy férfi páros is, az egyikük egy gyerek utánfutót húzott maga után, benne egy alvó gyerkőccel, a másik pasi mögötte tekert. Nem irigyeltem őket, főleg az elől haladót. A másik legalább szélárnyékot adhatott volna neki, ha elől megy. Mindegy, a hídnál letértem a gátról, és azonnal megkönnyebbültem. Az EV6-on elindultam Rajka felé. Nagyon könnyen ment a tekerés. Ó, ez biztos a hátszél, gondoltam, de elkezdtem kombinálni. A gát magasabban volt, mint ez az út... Lehet, hogy a gát felfogja a szelet? Bizakodtam, úgyhogy azonnal megfordultam... Nem, ez a hátszél volt, ugyanolyan erős itt is a szél, vagy legalábbis nem érzékelhető nagy különbség. Néhány méter múlva megint megfordultam. Az EV6-ról részben véletlenül, aztán a felismerés után már szándékosan Dunacsún település felé vettem az irányt, hátha lesz egy bolt, és mégis lesz Kofolám, de az erdős részről kiérve... hát... küzdjön a széllel és az autóforgalommal az, aki akar, én megyek vissza a nyugis, biztonságos EV6-ra és Rajkára. 

A településen készítettem pár fotót (többek között az önkéntes tűzoltók épületénél), aztán eltekertem a Hármas határhoz. Itt találkozik a magyar, a szlovák és az osztrák határ. Egy szoborparkot hoztak létre. Az ötlet szuper, de a megvalósítás NEKEM egyáltalán nem tetszik. Lehetne szebb, ötletesebb. Nekem a művészeti alkotások sem tetszettek. Lehet, hogy ha csak egyet látok, akkor azt elfogadom, mert igazából mindegyiknél érzékelhető volt, hogy az alkotó megpróbálta valahogy megfogni a hármasság témáját, de valahogy egyik sem volt az igazi. Mondom, lehet, hogy ha csak egy van, akkor az lenyűgöz vagy minimum tudomásul veszem. De ez, így, NEKEM nem jött be. Nincs pad, ahova le lehetne ülni, árnyék vagy fedél, ahova nyáron kicsit be lehetne húzódni. Persze lehet, hogy építmény elhelyezésére jogilag nincs lehetőség. A leginkább talán az egésznek a közepe tetszett, ahol egy háromszög alapú oszlop állt ki a földből, egy-egy oldalán az aktuális ország (anyanyelvi nevének) kezdőbetűjével (M = Magyarország, S = Slovensko, O = Österreich) és a földön is egy-egy határkő az ország kezdőbetűjével és egy számmal. Nem voltam egyedül. Érkezésemkor már volt itt néhány ember, aztán jött egy 4 fős bringás csapat (talán szlovákok, mert szerintem szláv nyelvet beszéltek) és távozásomkor is érkeztek páran. Ausztria felől aszfaltút vezet ide. Autóval érkezve Magyarország felől is aszfalton lehet jönni, de kerékpárral változó az útburkolat. Szlovákia felől pedig földút, ráadásul mintha arrafelé a kerékpáros közlekedést egy kis tábla tiltotta is volna. 

Visszatértem Rajkára, felkerestem az eddig kihagyott látványosságokat. Jött a kérdés, hogy Dunakiliti és Feketeerdő felé megyek-e vagy az EV6-on, amin idefelé is jöttem. Mivel Dunakiliti felé autók által is használt úton kellett volna tekerni, ráadásul felmerült bennem, hogy esetleg a szél most sem lesz a barátom, inkább a már ismert utat választottam. Bevallom, az is ezt a döntést erősítette, hogy kíváncsi voltam, vajon a bringa még mindig ott van-e a fás terület szélén. 

Mosonmagyaróvár felé az út maga volt a mámor. A hátszél miatt mintha repültem volna. Páran jöttek szembe kerékpárral, nos, ők szenvedtek, én pedig könnyedén tekerve suhantam el mellettük. Sajnos a "talált bringa" ekkor, kb. 3 órával a bejelentés után is még ugyanott volt. Mindegy, elengedtem. Az én lelkiismeretem tiszta. 

Mosonmagyaróváron a szálláson lepakoltam. Sajnos "utcai ruhát" elfelejtettem eltenni, legalább egy nadrág lehetett volna nálam, így bringás szerelésben, de gyalog indultam neki a városnak, hogy a központi részt kicsit bejárjam. Először a várhoz mentem. Még a szálláson megnéztem a honlapot, és meglepődve tapasztaltam, hogy nemcsak hétfőn, de vasárnap is zárva van. Hát jó, akkor legalább spórolok. Így is lehet egyébként művelődni, mert a vár mellett elhelyeztek információs táblákat olyan személyekről, akik kiemelkedőt alkottak szakterületükön és korábban a Mosonmagyaróvári Egyetem hallgatói voltak. Van kerékpáros vonatkozású tábla is (lásd: képek). 

A Vár-tóhoz érve a vadkacsák mellett meglepő, különleges kis lényeket vettem észre. Mintha hódok lettek volna, de más volt a farkuk. Vidrák? Nem, azok másképp néznek ki. Na jó, itt kifogytam a biológiai tudásból. Gábor segített ki az információval: nutriák, azaz hódpatkányok vagy mocsári hódok. Nagyon cukik voltak. Az egyik valami halat majszolt, a másik kettő is evett vagy úszott vagy a kajával úszott. Nagyon hozzá voltak szokva az emberekhez. 

Több napja fagyira vágytam, így Gábortól kértem tanácsot, aki a Fagylaltszalonhoz irányított. Nos, nem olcsó a fagyi, de rengetegen voltak, így biztosan nem lehet rossz a színvonal. Séta közben nagyon áthűltem, ezért forró csokit is kértem. Khm, khm, forró csokit és 2 gombóc cukormentes fagyit. Azért ez nem semmi, igaz?! 🤣 Cukros cukormentessel, forró hideggel. Ez van! Felváltva fogyasztottam őket. 

A cukrászda után megláttam egy Nepomuki Szent János szobrot. Gondoltam, lefotózom, de ehhez közelebb kellett mennem, amihez keresztezni kellett az utat. Ahogy elkészült a fénykép, egy épület homlokzatának szélén, egy fülkében megpillantottam egy Szent Flórián szobrot, ahol galambok ücsörögtek. Egyik-másik kirebbent, míg újabbak érkeztek. Nagyon népszerű pihenőhely volt a számukra. Fotó jobbról, fotó balról, majd távolról. Oké, megvagyok. 

Visszaértem a várhoz, majd a szállásra. Bár késő volt már a vacsorához, de az alapanyagok ott voltak, nem vihettem tovább, így elkészítettem az újabb adag gyors vega sztrapacskát, majd fürdés és átgondoltam, hogy másnap hogyan is menjek vissza Győrbe. Szállásadóm azt javasolta, hogy a szigetközi útvonalon (EV6). A másik opcióm Lébényen, majd Abdán haladt keresztül, de szállásadóm szerint arra forgalmas a közút. Nézegettem, nézegettem a térképet, az utcaképet (Google StreetView), és egyre inkább arra hajlottam, hogy az EV6-ot fogom használni, de Ásványrárónál lemegyek a gátra, annyira tetszett a szigetközi táj. De onnan hogy és mikor térjek le? A Duna és Vámosszabadi között nem volt szimpatikus a közút (ne feledjük, ez már egy hétfői munkanapra esett), ezért inkább úgy döntöttem, hogy egy Patkányosi szivattyútelep nevű helynél földútra váltok és Győrzámolynál vagy Győrladamérnél csatlakozm az EV6-hoz. Két földút közül választhattam, ettől függött a visszacsatlakozás helye. Ezekkel a tervekkel tértem nyugovóra.

Táv: 61,73 km kerékpáron + 3,16 km séta