Tavaly ősz óta érlelődött bennem a gondolat, hogy szívesen tartanék egy olyan kerékpáros programot, ami a tűzoltókhoz kapcsolódik valahogy. (Hogy ez miért és hogyan is alakult ki, azt egy későbbi bejegyzésben mesélem majd el, mint háttér sztorit.) Az idei nyár elején már körvonalazódott bennem, hogy mi is lenne a tematika, merre mennénk, de előbb a Kőbányai Bringás Egyesület elnökével kellett egyeztetnem arról, hogy mik a terveim. Ő örömmel fogadta az ötletet, kinéztük a naptárból a szabad dátumokat. Már csak kettő volt, én pedig az október 19-ét választottam. Aztán jött a szervezés, a sok olvasás és adatgyűjtés tűzoltás- és tűzoltó-történet tekintetében. Csupa-csupa érdekes információra találtam.

A kezdést 8:30-ra hirdettük meg a Szent László térre. Meglehetősen hideg volt még ekkor, a szél is fújt, így elkélt a hosszú kesztyű és a kabát. A Városligetbe tekertünk, a becsatlakozási ponthoz. 

Hogy miért is mentünk pont a Városligetbe? Nos, 1904. augusztus 14-21. között Magyarországon rendezték a III. Nemzetközi Tűzvédelmi Kongresszust, ami nagyon nagy szó volt. A Nemzetközi Tűzoltószövetség 1900-ban alakult Párizsban és az alapító országok között ott volt Magyarország is, ráadásul nem Osztrák-Magyar Monarchiaként, hanem önálló országként. Ekkor volt az első kongresszus, majd 1902-ben Berlinben a második, aztán Budapesten a harmadik. Szakmai előadásokat tartottak, tűzoltószer kiállítást rendeztek az Iparcsarnokban (a későbbi Petőfi Csarnok helyén állt az épület), megnézték az Operaház tűzbiztonsági berendezését és az ún. záporpróbát, valamint egy kombinált gyakorlatot is bemutattak 274 budapesti tűzoltó közreműködésével. De idáig el kellett jutni. Valószínűleg nem mondok újat avval, hogy a történelem során a tűz elleni védekezés nem volt mindig a mai szinten. Sőt, sokszor komoly visszaesések történtek. Ezt vettük végig a városi tekerés során.

Első állomásunk a Flórián téri aluljáró egyik kijáratánál volt, római romok, emlékek közelében. Először az ősemberről meséltem, hiszen a tűz, először mint természeti jelenség, majd az ember javára fordítva jelentős mértékben hozzájárult az állatvilágból való kiemelkedéshez. Hatással volt például a beszédre, a kommunikációra, az eszközhasználatra, a szocializációra.

Az ókor kapcsán szóba került, hogy általános szabályként a tűz oltásában mindenkinek részt kellett vennie. Kiemeltem a babiloni király, Hammurapi törvényoszlopán olvasható egyik paragrafust, majd rátértem az ókori Rómára, azaz hogy ott milyen fázisokon ment keresztül a tűz elleni védekezés, a tűzoltás, mire kialakult a szervezett forma. Voltak önös célokat is magukba foglaló verziók, és idővel voltak kifejezetten komoly munkát végző egységek is. Aquincum területén is találtak tűzoltó laktanyát. Olvasmányaim szerint az önkéntes iparosokból álló "tűzoltóság" a polgárváros déli részén épült. Ott volt az iparosok székháza és az őrtorony. A tűzoltó tevékenységben elsősorban a faberek és a centonariusok vettek részt. A fabereket ma az építőiparhoz kapcsolódó szakmák képviselőinek mondanánk, mint például kőműves, tervező, asztalos, kovács, lakatos, üveges. A centonariusok a durvább textíliákkal, posztókkal foglalkozó iparosok, kereskedők voltak. Elmeséltem, hogy akkor milyen eszközöket használtak, és érintettük, hogy akárcsak most, a tűzoltás nemcsak az égő épületre terjedt ki, hanem a környező, veszélyeztetett épületek megóvására is. 1931-ben találtak rá a romokra és a víziorgona maradványaira, melyet 228-ban az akkori parancsnok adományozott az embereinek. Ennek rekonstrukciója került kiállításra a Tűzoltó Múzeumban. 

Átgurultunk a Pacsirtamező utca alatt és máris elértük a Szent Flórián-szoborcsoportot, melyet Fogadalmi szobornak is neveznek. A szobrok eredetileg önállóan álltak (1758, 1763), elkészíttetésük gróf Zichy Miklós és neje nevéhez fűződik. (A szobrokat később alakították szoborcsoporttá.) Meséltem röviden Szent Flóriánról, akit ma a tűzoltók védőszentjének tartanak. Néhány száz méterre található egy másik Flórián-szobor is a Szent Péter és Szent Pál templom előtt. Azt is meglátogattunk.

Hosszabb út következett, hiszen a cél a Vérmezőn és a Tabánon keresztül a Döbrentei tér volt. Az időterv betartása nem tette lehetővé, hogy a Vérmezőn megálljunk. Ezeknek a városi kerékpározásoknak az is célja, hogy olyan útvonalat használjunk, ami szép vagy amit a többség valószínűleg még nem ismer, így a budai rakpartról a Kacsa utcán és a Varsányi Irén utcán tekertünk fel. Én korábban a párhuzamos Csalogány utcát használtam, ami sokkal meredekebb és forgalmasabb is. Bízom benne, hogy többek számára érdekes volt ez az irány.

A Döbrentei tér közelében álltunk meg. A középkorra a tűz elleni védekezés visszafejlődött. A nyílt láng használata, a fából és egyéb éghető építőanyagból szorosan egymás mellé épített házak ismét hatalmas veszélyt jelentettek. Itt két nagy budai tűzesetet mondtam el, bár ezek már jóval a középkor után történtek. 

Az egyik az 1723-ban húsvétkor keletkezett tűz, mely mindössze háromnegyed óra alatt a Bécsi kaputól elért a karmelita kolostoron át a várig, és a Fehérvári rondellában tárolt 400 mázsa lőport meggyújtotta, ami hatalmasat robbant. A pusztítás óriási volt, tizenketten meghaltak, sokan megsérültek vagy eltűntek. A tűz okát a mai napig nem tudni, de 3 verziót említenek a források.

A másik, szintén nagy pusztítással járó tűzvész 1810. szeptember 5-én történt a Tabánban. Ősz volt, az itteniek nagy része a szőlőben dolgozott, mások a hordókat készítették elő az új borhoz, azaz égették, kénezték. A források szerint ennek során, egy fiatal legény tevékenysége miatt keletkezett a tűz, ami a száraz időben gyorsan terjedt. Itt is a házak nagy része megsemmisült, illetve sokan meghaltak. (Egyes források szerint ötvenen, mások szerint százan.) A tabáni tűzvésznek állít emléket egy, a Gellért-hegy támfalán elhelyezett tábla. A két borzalmas esetben közös, hogy a szeles idő táplálta és gyorsan vitte a tüzet házról, házra, sokak ingóságát, vagyonát, árucikkét is felemésztve.

Utunkat a Lánchíd felé vettük, át a hídon, majd a pesti oldalon a Belvárosi Plébániatemplom elé tekertünk. Itt beszéltem arról, hogy a tűzoltás sokáig a céhek feladata volt (érdekes a párhuzam az aquincumi iparosokkal), ám ez nem feltétlenül jelentett igazi segítséget. Sokszor megkésve kezdődött el a munka. Emiatt idővel több más kezdeményezés is elindult, amilyen a diáktűzoltóság volt az iskolavárosokban (pl. Debrecen, Sárospatak), majd az ipari forradalmat követően megjelentek a gyári tűzoltóságok (hasonlóak ma a létesítményi tűzoltóságok), és sorra alakultak az önkéntes tűzoltó egyletek. Utóbbiakat korlátozta, hogy 1848-49 után a szerveződést, így ezeket sem igazán engedélyezték, de a kiegyezés közeledtével enyhült a "felső ellenállás". Elsőként az aradi önkénteseket szokás említeni (1835), aminek apropója épp egy hirtelen keletkezett nagy tűzeset volt, ahol ismét lőporrobbanás veszélye állt fenn. Később Sopronban, Budán, Pesten, Székesfehérváron és Komáromban alakultak nagyobb egyesületek. A pesti megalapítása (1866) gróf Széchenyi Ödön nevéhez fűződik, aki gróf Széchenyi István kisebbik fia volt. (Többek között ezért használtuk a Lánchidat az út során.) A tűzoltók munkáját Londonban tanulta ki. Később nyilvánvalóvá vált, hogy nem elég az önkéntesek által biztosított szolgálat, nappal és éjjel is állandó szervezetre van szükség, így létrejött a hivatásos szervezet is (1870). Mindkettő esetében a főparancsnok gróf Széchenyi Ödön lett. Sőt, az akkori török szultán diplomáciai úton próbálta megnyerni magának Széchenyit, hogy szervezze meg a török tűzoltóságot. Kezdeményezése sikeres volt. Törökországban katonai alapon jött létre a szervezet. Munkája elismeréséért Széchenyi megkaptam a pasa címet. Ő volt az első, aki keresztényként ezt elérte. (Törökországban halt meg.) A helyszín azért érdekes, mert az első pesti önkéntes és hivatásos laktanya is itt volt egykor, a korábbi Eskü téren (kb. ahol most a híd alatti parkoló van), illetve Széchenyi Ödön munkásságára tábla emlékeztet a híd pesti hídfőjénél. Kis rejtett gyöngyszem a templom hátuljánál található Szent Flórián szobor (1723-ból), melyet csak egy bizonyos helyről lehet megszemlélni. Mi sem hagyhattuk ki. (Egy társunk egyéb elfoglaltsága miatt elhagyta a csapatot, így nyolcan mentünk tovább.)

Kerékpárjainkat tolva, majd hajtva jutottunk el a Belvárosi Katasztrófavédelmi Őrshöz. Itt meséltem kicsit a hely múltjáról, a 2012-es szervezeti átalakításról, a jelenlegi struktúráról (tűzoltó szempontból), illetve az őrsről magáról. A felkészülésben nagyon nagy segítséget nyújtott nekem az őrs parancsnoka és az 5. kerületi katasztrófavédelmi megbízott. Köszönettel tartozom nekik.

Izgalmas helyszín felé haladtunk, a VIII. Kerületi Hivatásos Tűzoltó-parancsnokságra, amely alá tartozik egyébként a Belváros Katasztrófavédelmi Őrs is. Útközben megálltunk egy olyan helyszínen, ami a két állomány szempontjából is fontos. A tűzoltók munkája kemény, mégis szép, de nem szabad feledni, hogy veszélyeket is rejt magában. 1994-ben a Baross utca 62. szám alatt egy iskola működött (ma az ELTE Origó Nyelvi Centrum), melynek bádog tetőszerkezetét a vihar megbontotta. A lemez rögzítésében kérték a tűzoltók segítségét. A munkában résztvevők közül azonban ketten leestek a tetőről, miután egy újabb széllökés a lemezt papírlapként a magasba emelte. Csányi István (V-VI-VII. kerületi tűzoltó parancsnokság) és Benkó Tibor (VIII. kerületi tűzoltó parancsnokság) fiatal tűzoltó őrmesterek sérüléseik következtében életüket vesztették. Tragédiájukra az épületén ma emléktábla hívja fel a figyelmet. (Sajnos könnyen sétál el az ember mellette, de aki most ott volt a kerékpárosok között, biztosan emlékezni fog rá. A történtekről itt és itt lehet olvasni.)

A Dologház utcai parancsnokságra érkezve kerékpárjainkat az udvarban helyezhettük el, majd az "A" szolgálati csoport két tagja fogadott minket. A híradós helyiségben kezdtünk, ahol már a szolgálati csoport több tagja is csatlakozott hozzánk. Ezután a szertárba mentünk, ahol részletes tájékoztatást kaptunk az itt található szerekről, persze legrészletesebben a gépjárműfecskendőn található szakfelszerelésekről. A szolgálati csoport egyik tagja felvette a bevetési ruháját, mászóövvel, sűrített levegős légzőkészüléket mentőálarccal (ezt veheti fel pl. a füsttel telt épületből kikísért személy), mentőkötéllel és még egy hőkamerát is kapott. Ezután pedig a tűzoltás során megszerelendő tömlők közül magához vett egy ún. "C" tömlőt, illetve az osztót (az alapvezetékről ez ágaztatja el a sugarakat). Eddig is tudta mindenki, hogy kell a fizikai erő ehhez a szakmához, de ezen a ponton sokan elámultak.

A parancsnokságon kedves volt a fogadtatás, sok érdekes információt kaptunk és a kérdéseinkre is mindig részletesen válaszoltak. Az, hogy ide eljuthassunk, engedélyre volt szükség, melynek megszerzésében köszönetet kell mondanom a parancsnoknak és a parancsnok-helyettesnek, akik végig pozitív hozzáállással és segítő szándékkal viszonyultak a programhoz. Továbbá külön köszönet helyi "idegenvezetőinknek".

Az élet nagy szervező... Már 15 perce el kellett volna indulnunk a célállomás felé, de minden nagyon érdekes volt, a résztvevők is szívesen maradtak volna még. Aztán egyszer csak megszólalt a riasztás, az 1-es fecskendő személyzete pedig azonnal tette a dolgát, és bőven 2 percen belül elindultak a káresethez. Mi sem maradtunk tovább. Hárman lecsatlakoztak, így csak öten tekertünk a célallomás felé.

A Tűzoltó Múzeumban sajnos így mindössze fél óránk maradt, de helyi kísérőnk, tárlatvezetőnk mindent megtett azért, hogy ezt mégse érezzük meg. Nem volt könnyű dolga, mégis tökéletes tempóban mesélt arról a sok érdekes eseményről, történésről és találmányról, ami a mai nap során kimaradt. Köszönettel tartozom hát neki is, valamint a múzeum igazgatójának, aki szintén pozitívan állt a látogatásunkhoz. Egyeztetésünk során felajánlotta, hogy átnézi azt az anyagot, amit az út során el szeretnék mondani, és ezt be is tartotta.

A program végén öröm volt hallani a többiektől, hogy milyen jól érezték magukat, sőt akadt, aki akár jövő héten újra eljönne egy hasonlóra. Erre azonban még várnia kell. Bár több tűzoltó témájú út is van már a fejemben, ezek jövőre kerülhetnek megrendezésre. És nem hagyhatom ki, hogy köszönetet mondjak Losó Lacinak, aki a tekerés során a csoport végén haladó záró emberként és nyugodt, támogató hozzáállásával végig a segítségemre volt.

Táv (nekem összesen): 54,49 km - ebből a tűzoltó-történeti túra: 33,55 km